Ez a kis falu a századok folyamán számtalanszor elpusztult, de mégis mai napig létezik, és táplálkozik a - főleg szájhagyomány útján terjedő-emlékekből. Mivel Hegyközpályi története a mai napig szinte csak levéltári adatokon, egyházi jegyzőkönyvekben, leveleken, és a Hegyközt átfogó történetét tartalmazó tanulmányokba vázlatosan létezik, ezért szeretném ezt a történetet a lehető legpontosabban összefoglalni és bemutatni, amennyire tőlem telik. A Hegyközpályiban egykor működő levéltár az 1980-as években tűzvész áldozata lett, így nagyon sok jegyzőkönyv és adat elpusztult. Az általam felhasznált levéltári adatok a Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltárában található meg, melyek elsősorban a XVIII-XX. századra vonatkoznak.
A társadalom átalakulása új életformát teremtett, ami új falutípushoz vezetett. A mai falu már nem a régi. Lakói a könyvek, a rádió, a televízió, újságok, az iskoláztatás, a nagyváros közelsége, a járművek használatának elsokasodásának hatására lassan elhagyják a nyelvjárást, népviseletet, népszokásokat. A mostanság divatba jött falunapok próbálják ezeket több-kevesebb sikerrel visszaállítani, de sajnos sokszor karikatúraként hatnak, mert már a többnyire irodalmi nyelvet beszélők imitálják az eredeti szóhasználatot. Másfajta emberek lakják a mai falut, de a gyökerek még nem száradtak ki, és ezek egészen a mélybe nyúlnak. Mi, a felvilágosult, nyíltabb értelmű, a modern kor kívánalmaihoz igazodó, az Unióba bejutni vágyó fiatalok, szüleink, nagyszüleink válláról szemlélődünk, és keressük az új világban a régit. Úgy érzem, hogy nem becsülhetjük eléggé önmagunkat, nem értékelhetjük a mát, és érdemtelenek vagyunk a jövőnkre is, ha megtagadjuk a múltunkat.
A nádfedeles, zsindelyes vályogházak helyett, műanyag cserepes, beton alapra épülő "erődítmények" ,villák, paloták készülnek, mint ahogy azt már említettem ,de az örökkévalóság talán nem az övék. A tegnapi falusi élet utolsó tanúi még itt élnek köztünk, köztük a nagyszüleim is. Meggörbült háttal, egyre fogyatkozva, de egyenes lélekderékkal, kihúzott mellel hirdetik, hogy még van ez a nép, büszkén vállalva az ezer évvel előbb élt őseik szokásait és tátott szájjal hallgatjuk az öregek meséit a régi időkről. A tapasztott házakban a kemencék vagy a faggyúgyertya világánál, kezükben guzsallyal, vagy az eke szarvát tartva szorgalmasan regélték apáról fiúra a "story"-kat. Illyés Gyula vallja:" Népiesség annyi mint magyarság. Az a magyarság, melynek álomképe a legjobbjaink képzeletében élt, akik közben a legjobb európaiak is voltak ""A mi eszmevilágunkban a magyarság fogalma a legmagasabb emberi eszmékkel keveredik. "Nagy vágyam ehhez a gondolathoz felnőni, idővel megtanulni és átadni egy másik nemzedéknek, mert "Megy az eke, szaporodik a barázda"{I.Gy.}.
A Hegyköz története
A Hegyköz Nagyváradtól északkeletre, a Berettyó középszakasza mentén elterülő dombvidék, mely Hegyközpályi - Hegyközkovácsi - Jákóhodos - Biharvajda vonalától keletre, körülbelül Micske - Szentlázár vonaláig húzódik. Az északi, északnyugati határ az Érmelléki-dombvidék Berettyó-völgye felé néző terület, vagyis Biharvajda - Hegyközszentimre - Szentjobb - Hegyközszentmiklós vonala, a déli délkeleti határ pedig a Rézalja dombjainak Berettyó felőli része, Hegyközszáldobágy - Sitervölgy - Tótfalu - Micske vonaláig tart.
Néprajzi szempontból már az Érmelléktől is könnyebben el lehet különíteni a Hegyközt. A népszokások, a hagyomány - fonóka, lakodalmas, szüreti bál, szájhagyományok, gyermekmondókák - valamint a népviselet - mely mára sajnos elveszőben van - összeköti a Hegyköz falvait. Az itt élő fiatalok hosszú ideig a térségen belül házasodtak, egészen addig, amíg az utóbbi időszakban létrehozott jobb közlekedési lehetőségek megteremtették a Váradra való ingázás lehetőségét, így újabb ismeretségek kialakulását.
Régen a Hegyköz térségét teljes egészében hatalmas erdőség borította.
A Hegyköz falvainak nagy része Árpádkori település.
A hegyek lábánál elterülő síkságra ,illetve a síkra néző lejtőkre épült községek - Pályi, Újlak, Csatár, Száldobágy, Tóttelek - a váradi egyház birtokába kerültek. Ezek alapját is a királyi uralom rakta le. Az új gazdák az ispánság törzsbirtokait annyira benépesült állapotban kapták meg, hogy századokon keresztül tartó birtoklásuk alatt alig néhány kisebb települést hoztak létre rajta.
A Kösmő-patak völgyének benépesülése a XIII. század második felében kezdődött, a már meglévő paraszttanyák állandó lakhellyé való átalakulásával. Hegyközpályi és Hegyközújlak már a századfordulón állt. Később Pályi volt a nemesség gyűléseinek, főként a nándori kongregációknak a székhelye.
Hegyközpályi története a kezdetektől
1920-ig
Hegyközpályi az alföldi síkság szélén, a Kösmő-patak mentén fekvő kisközség, melynek lakossága túlnyomórészt református vallású. Váradot elhagyva a Bihari-hágón keresztülhaladva a Kösmő völgyébe ereszkedhetünk le, ahol a mindkét oldalon gyümölcsösökkel szegélyezett főút jobb oldalán, a várostól kb. 6 km-re láthatóak a falu házai.
Az őstelepüléssel kapcsolatbanadatok hiányában - melyek nagy része a levéltárat elpusztító tűzvész során odavesztek - sajnos nincsenek pontos értesüléseink. Beilleszkedik a Bihar vármegye úgynevezett "Hegyköz-vidék" történetébe. Nevét feltehetőleg egy Pál nevezetű országbíróról kaphatta, aki a környéken több településnek volt a birtokosa. Régi neve Felpályi volt, illetve egy 1291-es adat szerint ,villa Pauli, Fulpauli, egy 1334-es adat szerint pedig Felpaly(Paleu) - ebben az időszakban gyűlésezett itt Bihar vármegye hatósága - ,az 1552-es összeírásban pedig Pály néven fordul elő, és ennek alapján ekkor 24 telekből állt.
Mai nevének hivatalos helyesírása a következő: Hegyközpályi, de a XIX. században Hegyköz Pályi (1839),Hegyköz-Páli (1880), Hegyköz-Pályi (1851,1863,1873,1890) alakokban is szerepelt. A püspökség XIII. századi tizedjegyzéke említi először a település nevét, de több, mint valószínű, hogy már legalább félszázaddal hamarabb kialakult a nagyváradi egyház birtokában. Földesura 1373 és 1556 között a váradi káptalan volt. Pályiban volt a nemesség egyik legfontosabb gyülekezőhelye. A fennmaradt névsortöredékek arra engednek következtetni, hogy a község lakossága vitathatatlanul a kezdetektől fogva magyar volt: Chatari, Kozma, Fekethe, két Paly, Chakany.
Mivel Pályi nagyon közel van Nagyváradhoz, a történelem folyamán mindig osztozott a város viszontagságaiban. Ezt a falut is felégették, teljesen elpusztították a törökök, olyannyira, hogy harminc évig lakatlan volt.
A község második megalakulása utáni időszakról már pontosabb adatok tanúskodnak. Hegyközpályi különböző népek felvonulásának és pusztításának volt a színtere az idők folyamán. Egy 1685-ből származó okirat szerint a falu teljesen elpusztult a török dúlás következtében, de újból alakult. Pályi területén földbevájt és kiégett vermeket találtak különböző építkezések alkalmával, amelyek kétségtelenül utalnak a nehéz időkre. A lakosság bizonyára ezekben rejtette el a gabonáját és egyéb értékeit, valamint itt rejtőzhetett el a portyázások idején. Több ilyen veremre vagy járatra véletlenül találtak rá, ugyanis helyenként beomlott a föld a szekerek alatt az úton, vagy a kertekben azok megmunkálása során. Állítólag annyira mélyek voltak ezek a vermek, hogy amikor egy szekeret húzó ló alatt beomlott a föld, egy lólábnyi területre tizenkét szekér földet hordtak. Volt egy kiégett járat, amely a faluban terjengő legenda szerint egészen a bihari földvárig vezetett. Ennek az alagútnak a templom mögött van a bejárata, de ma már le van zárva.
Régen pinceként használták, melynek a tulajdonosa egy Asztalos Imre nevezetű lakos volt. Ezt a járatot, mint a többi beomlott vermet is, mostanra feltöltötték földdel, így már nincs látható nyoma ezeknek.
A falu jelenleg is használatban levő pincéi szintén jelentős múlttal rendelkeznek. Ezeket a több száz éves "üregeket" is kiégették, így erősítették meg falaikat. Amint belépünk egy ilyen pincébe, láthatjuk, hogy a megerősítés céljából felrakott téglasor alatt igen szilárd égetett agyagos föld található. Ennek a technikának nagyon fontos szerepe volt a korabeli időkben, és napjainkban is jelentős, ugyanis ezáltal vált lehetővé a penészedéstől, a téli fagyponttól való védelem, így szigetelés és tárolás szempontjából egy optimális környezet jött létre. Ezek a pincék valószínűleg a dúlások alatt is menedéket nyújthattak a falu lakóinak.
1692-ben hét család élt - vagyis hét "háztartás" létezett - a faluban, mely ekkor az erdélyi fejedelem birtokában volt. Azelőtt viszont, 1660 után a törökök, a tatárok, majd a rácok felperzselték a települést, teljesen elpusztítottak mindent, annyira, hogy csaknem harminc évig nem élt senki a faluban. Ezután a holt időszak után a Dull család tagjai voltak az elsők, akik a faluba települtek. A pusztítások időszakában minden bizonnyal sikerült elbujdosniuk ,a felszabadulás hírére pedig visszatérhettek. Ők kezdték el újjáépíteni az évtizedekkel azelőtt élő és virágzó kis települést. Néhány éven keresztül ez a család és hozzátartozói képezték Pályi lakosságát. I.Lipót császár 1695 július 4-i kelettel engedélyezte a falu betelepítését, Szikszai Kiss Péter debreceni lakosnak adományozta, aki utódaival együtt tette Pályit újra sűrűn lakott, élő településsé. A XVIII. század elején még az ő örökösei voltak a község földesurai, később azonban az Ilosvay, Szilágyi, Lévai, Paksy és a Bay család volt itt a birtokos, majd a XX. század elején Hornyánszky Pál, kinek a régi nemesi kúriáját az Ilosvay család építette 1720-ban.Ez a ház sajnos a gondozatlanságnak ,illetve a XX. század első felében eluralkodó politikai helyzetnek köszönhetően mára már nem létezik. Pedig a Hornyánszky-villa adott otthont a különböző kulturális, illetve ifjúsági rendezvényeknek, és gazdag pincéjével és fegyvertárával ,valamint a három holdnyi területen fekvő angolkerttel és a ház mögött levő gyümölcsfákkal a falu gyöngyszeme volt. A század első felében a Hornyánszky család Franciaországba menekült. Most a községi kultúrház áll ezen a telken, mely a falubeli kulturális események szinhelye. Mára már sajnos a Hornyánszky-kripta sem létezik, ugyanis a család menekülése után a falubeliek a sírkövet is eladták, az pedig állítólag le lett köszörülve.
Az 1773-as összeírásban Pályit magyar községként jegyezték fel, mint ahogy kezdettől fogva magyarok lakták. Túlnyomórészt ma is magyar lakosai vannak, akik valószínűleg nagy részt a betelepítettek leszármazottai, bár a környék kellemes adottságainak köszönhetően egyre több más nemzetiségű család is építkezik a faluban. Érdekes, hogy az idő folyamán Pályi lakossága etnikai szempontból radikálisan nem változott, noha a környék több településén már rég román anyanyelvű emberek élnek.
A lakosság száma a következő évtizedekben gyors tempóban növekedett XVIII. századi vagyonösszeírásokból és jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a lakosok elsősorban mezőgazdaságból és állattenyésztésből éltek, az ipar és a kereskedelem teljes mértékben hiányzott a jövedelemforrásokból. Ezekre valójában nem volt szükség, mert közigazgatási szempontból Hegyhözpályi Nagyváradhoz tartozott, ahova rendszeresen eljárva biztosította magának a lakosság az élethez szükséges dolgokat.
A falu lakosságának ősi foglalkozása volt tehát a földművelés és az állattenyésztés, ugyanis rendkívül jó föld és legelő állt a lakosság rendelkezésére. Egy 1799-ből fennmaradt irat számba veszi a munkálatokhoz szükséges eszközöket, valamint a tégla készítéséhez elengedhetetlen alapanyagok neveit is tartalmazza. A Pályiban levő házak többnyire vályogból készültek, nádfedéllel. Téglaháza csak a kiváltságos gazdag embereknek lehetett, így magának a birtokosnak ,a papnak és a tanítónak, valamint az asztalosoknak, akik a korabeli lakosság között a leggazdagabbnak számítottak. Mivel a környék egyik legfőbb sajátossága az egykor hatalmas kiterjedésű erdőség volt, nyilvánvaló, hogy a fafeldolgozás nagy méreteket öltött a környéken, igy az asztalosoknak nem volt túlságosan nehéz meggazdagodni. A ma még álló és fel nem újított házak legnagyobb része most is vályogból van, de nádfedelű ház ma már nem létezik a faluban.
Pályi délkeleti határában ma is létezik egy kisebb erdő, melyen keresztül rövid idő alatt el lehet jutni Száldobágy mellett fekvő gyümölcsösbe. A Kömpe-erdő mellett pedig szintén fekszik egy földút, amely egyenesen Száldobágy szívébe vezet A távolban látszik is a falu.
Az erdő mellett egy mesterséges tó terül el, melyet a vízkorlátozás időszakában létesítettek esővízgyűjtés céljából. A Kösmő-patak alsó és felső, Újlak felőli folyásának időszakos áradása miatt alakították ki ezt a tavat, mely nagyszerű lehetőséget nyújt a halászat szerelmesei számára. A környék szépsége pedig a turistákat vonzza egyre nagyobb számban.
Demográfiai szempontból jelentős esemény, hogy 1738-1740,és 17441-1743 között, két ízben dühöngött a falu lakosságát megtizedelő pestis járvány. Az 1738-ban és 1741-ben felbukkanó pestis egyike volt a Magyarország lakosságát legjobban megtizedelő járványoknak. Egy nemrég előkerült országos összesítés szerint Magyarország és Erdély területén 250 000 halálos áldozata volt a járványnak, mely a korabeli lakosság kb. 5 százalékát teszi ki. Megyei összesítés szerint a legtöbb halott Bihar megyében volt, szám szerint 34 900 személy. A járvány Nagyszebenből indult ki, majd Magyarország déli részein át Nyugat illetve Észak felé húzódva első izben 1738 októberében érte el Bihar megyét - 1738-1740 között Pályiban 228-an haltak meg -, másodízben pedig 1741 novemberében - 1741-1743 között a pestisnek 85 halálos áldozata volt a községben.
A járvány súlyossága helyenként különbözött, vagyis a halottak száma az alföldön volt nagyobb, míg a hegyvidék bizonyos mértékben védve maradt. A fertőzött településeket nagyon szigorúan elzárták, és súlyos büntetésben részesült az, aki megpróbált áthatolni a vesztegzáron. Az óvintézkedések ellenére azonban a járvány tovább terjedt, rendkívüli állapot állt fenn. Gyakran az egészségesek érdekében feláldozták a betegeket, sokszor ugyanis rájuk gyújtották a házakat, melyekben sok esetben az egészséges hozzátartozók is bennégtek. A fertőzött-gyanús embereknek a házaikból sem volt szabad kimozdulniuk. Az utcákon strázsák őrködtek, akik nappal két óránként, éjjel pedig óránként kérdezgették a házakban levőket, hogy nincs-e valamire szükségük. Amint elmúlt a veszély, a házakat alaposan kifertőtlenítették: a helyiségeket kifüstölték, a betegek ruháit és ágyneműit a kapun kívül elégették, a bútorokat erős lúggal lemosták, majd a lúgot gödörbe öntötték és elásták. A mai lakosság tagjai - akik ősei gyerekként vagy fiatalon élték át ezeket az eseményeket és adták át utódaiknak visszaemlékezés formájában - elmesélték a hallott történeteket: az emberek az utcán estek össze. Voltak olyan szekerek, melyek a holttesteket összegyűjtötték az útról, és messze vitték a falutól, eltemetni őket egy, a köztemetőtől is távoli helyre. A testeket nem volt szabad koporsóba tenni, hanem a legalább három méter mélyre kiásott vermekbe helyezték bele őket meztelenül, ruháikat pedig elégették. A gödröket és a testeket vastagon megszórták oltott mésszel, majd gondosan elfedték ezeket. Az emberek nem mentek ennek a helynek a közelébe, gyermekeiket is szigorúan eltiltották a környéken való játszástól. Ezt a területet a járvány után száz évig zárolták, és a mai napig nem vetnek bele semmit.
Az 1784-1787 közötti időszak az első magyarországi népszámlálás ideje.1787-ben Hegyközpályi lakossága 500 személy, vagyis amint azt az 1787-es adatok is igazolják, ekkor Pályiban 155 család élt. Ebben az időszakban a falu birtokosa Szilágyi Sámuel volt, a tiszántúli református püspök, aki ekkoriban Hegyközkovácsiban levő birtokán élt, és ott is halt meg.
A falu lélekszáma 1803-ban 901,1806-ban 767,1809-ben 729,1810-ben 712,1847-ben 706,ez a szám bizonyos okokból kifolyólag - járvány,elköltözések,1848-as szabadságharc - 1850-re 635-re csökkent,1854-ben pedig 526 a lakosok száma. A következő időszakban ez a számarány nem változott, sőt inkább csökkenő irányzatot mutatott.1839-ben a legmagasabb a születések száma:53,a halálozások száma viszont az 1823-as adatok szerint egyetlen esztendőben 70 volt, ami a nagyarányú hólyagos himlő - és vérhas járvánnyal van összefüggésben.1870-ben 699 volt a falu lélekszáma,1875-ben pedig már 533-ra csökkent. Ez az újabb fogyás minden bizonnyal az 1870-es évben kitörő kolerajárványnak köszönhető.1895-ben 704-en éltek a faluban,142 házban. Ettől kezdve a népességarány újra növekvő tendenciát mutat az utóbbi néhány évtizedben.1900-ban 814,mig 1910-ben 821 Pályi lélekszáma. Újabb csökkenés majd csak az 1960-as években kezdődik el, amikor megnő a fiatalok iparba való elvándorlása, városba való beköltözése.
A Pályi mellett levő dűlőknek - mint például Vajda-szállás, Piskivölgy, Bánkút, Ladomérkút - történelmi jelentősége van. Ide tartozott a Páltanya puszta is. Az említett területek mellett Pályinak még számos dűlője van, mely rendkívül porhanyós, vetésre alkalmas földje miatt a mai napig fontos, és többnyire régi nevén emlegetett. Ezek a következők: Kistanya, Irtás, Cserhegy, Nyilas, Cérna-rét, Pólyás, Burjászó, Vénerdő, Bajitag, Ugar, Proletár-föld - ez volt a Hornyászky féle föld, amit a proletároknak adtak - ,Pulykás.
Egy anekdota szerint Pályi a rigótojásról vált "híressé". A múlt század közepe táján ugyanis az egyik gazdának volt egy Rigó nevű lova. Amint a ló az istállóban álldogált, addig jött a tyúk, kapirgálni kezdett a szalmában és nagy rikácsolás közepette tojt egy tojást, éppen a ló fara alá. A nagy zajra beszaladt a gyerek, meglátta a tojást a ló alatt, és örömében elordította magát: Idesapám! Jöjjik gyorsan, megtojt a Rigó! Ezt a páratlan eseményt el kellett újságolnia mindenkinek, ezért a faluban nevetségessé váltak. Ez a mese a környező településekre is kiszivárgott, minek következtében Pályi gúny tárgyává vált. Ennek felemlegetésére a bálokban uralkodó borgőzös hangulatban mai napig ökölbe szorulnak a kezek, és kinyílnak a bicskák a zsebekben.
|
